A veszekedősen szentimentális karácsonyi hangolódás

Ma van a karácsonyi szabadságunk első napja. Se munka, se suli, se ovi. Csak a boldog család. A gyerekek reggel összevesztek. Én összevesztem a gyerekekkel. Összevesztünk Andrissal. Aztán utáltam magam, hogy milyen példát mutatunk, hogy neveljük így őket hatékony problémamegoldásra, asszertív konfliktuskezelésre? Kerestem a saját türelmes és kedves lényemet, aki példát mutathatna, de lent volt valahol a kialvatlanság és a fáradtság mocsara alatt. Inkább nem dagonyáztam. Elrobogtam a boltba, hogy kiszellőztessem a fejemet. A séta végére szentimentális hangulatba kerültem. Ez az utolsó karácsonyaink egyike, amit még körülleng a gyermeki várakozás varázslata, becsüljem meg. Van egy visszatérő emlékem, mikor a kisbaba lányomat ringatom. Fáradt vagyok, elegem van mindenből, fürödni kéne, hajat kéne mosni, és akkor bevillan, hogy én ezt fogom visszasírni. Mikor évek múlva majd kialszom magam, és frissen mosott hajjal visszagondolok, biztosan mindent megadnék, hogy csak egy napra visszamehessek ebbe az időbe. Abban az egy napban csak ölelgetném, puszilgatnám a gyerekeket, biztos lenne türelmem játszani velük megállás nélkül. Nem kisbabák már, de ez az idő most van. Úgyhogy miután ezt a posztot kiteszem, lekapcsolom az internetet mára. Begyúrjuk a mézeskalácsot, közben összeveszünk. Megpróbáljuk rendbe rakni a lakást, közben összeveszünk. Csinálok ebédre egy mákostésztát, mert másra nem lesz időnk. Aztán este elmegyünk az oviba, a fiam utolsó ovis-karácsonyi meghitt ünnepségére. Előtte még lehet összeveszünk. Aztán a gyerekek énekelnek, meggyújtják a gyertyákat, én pedig végigsírom majd az egészet. És eszembe  fog jutni, hogy évek múlva mit nem adnék majd, ha egy napra visszajöhetnék ebbe a veszekedős, fáradt, gyönyörű időszakba. Ahol most vagyok ❤️



Fotó: Merci&Ancsa Dekor @aniko_takacs

Using Format