Hogyan lett a bőrkabátból miniszoknya?

Alsós általános iskolás voltam, amikor még az egész nyarakat vidéken töltöttük, nagymamáéknél. Nagymamámhoz minden nap benézett a doktornéni, aki leült a konyhában a viaszosvásznas asztal mellé, és míg kortyolgatta kis üvegpohárkájából a forró kávét, elbeszélte a falubeli híreket. Egy nap azt mesélte, hogy a vadásztársaságnál kis vizslák születtek, de leölik őket, mert nem kellenek. Még ma is emlékszem arra az érzésre, hogy nem is értem igazából, amit hallok, értelmezhetetlen, de belémhasít és fáj. Másnap a kis kajlafülú Perdi már a ház melletti Petőfi-szobor árnyékában lobogó füllel játszott az ő új kisgazdáival. 

Nyár végén hazamentünk az 5. emeleti panelbe. A lakásunk hamarosan hadszíntérré vált - nem részletezem - elég az hozzá, hogy még a tapéta is le volt nyalogatva a falról. Az egyik utolsó csepp az volt, mikor anyukám kedvenc bőrkabátját kis fogak hasonlóan kis cafatokra tépték - részben happy end,  a kevésbé kis cafatokból miniszoknya lett. Ezután egy kedves ismerőshöz deportálták szüleim szeretett kiskutyánkat, akivel nagy boldogságban és szeretetben éltek aztán hosszú éveken át.


Anyukámról tudni kell, hogy ha ő azt mondja, hogy nem, akkor az nem. És - váratlan fordulat? -nemet mondott minden további kutyára. Pár évvel később  anyukám nyáron külföldön dolgozott és mi, a testvéremmel, kihasználva a remek alkalmat, pillanatok alatt rávettük apukámat arra, amire anyukámat évek kitartó könyörgésével sem lehetett, hogy legyen újra egy kutyánk. Apukámmal rendkívül könnyű dolgunk volt, és csak a véletlen vak szerencsén múlt, hogy nem egy újabb, katasztrófális történetbe torkolló, 30 kg-os boxerünk lett akkor, hanem egy kevésbé nyáladzó fajtánk, egy kis törpeuszkár. 


De mit szólt mindehhez anyukám? - merülhet fel bennetek a jogos kíváncsiság. 


Anyukám, semleges területen, a kis zöld Polski Fiatunk (DB.98.02) mellett, a parkolóban találkozott először a karon ülő Denivel. Mint minden nőt, természetesen őt is azonnal elborították az érzelmek a kis tömör cukiság láttán és ezáltal évekre elkötelezte magát. Gyerekként megélni hogy kutyád van, olyasmi, ahogy a nagymamaságot is képzelem, lubickolok a felelősség nélküli boldogságban, szeretek valakit nagyon, de a szeretett személy életben tartásáról és annak fizikai szükségleteiről egy  kedves vérrokon önzetlenül gondoskodik. Nekem csak a boldog pillanatok maradnak. Anyukám lett Deni esetében ez a kedves vérrokon, dőlt el akkor este ott a parkolóban.


Mindkét kutyánkra élénken emlékszem, ugyanúgy Perdire, ahogy ki sem látszik a fűből, csak a lobogó fülei, ugyanúgy Denire is, aki pár év alatt megvakult, de egy kis csoda volt, aki például ugatás helyett izgalmában sikongatott, minden nap háromszor, végig a lépcsőházon, míg leértünk vele sétálni - akkor már a harmadikról -, és ugyanígy autóban is, utazáskor. Emlékszem a történeteikre. A személyiségükre.

Amikor megfestek egy kutyát, nincs annál nagyobb öröm, mint mikor a gazdi reakciója nem az, hogy “De szép festmény!” ,hanem az, hogy ez az ő kutyája! - hogy ott van benne a személyisége, a kis lelke. Ennél nagyobb örömöt semmilyen más visszajelzés nem tudna okozni. A napokban Cesar Millan ismét megosztotta az oldalain a Daddy-ről készült festményemet. Ami fantasztikus érzés. Ugyanolyan fantasztikus, mint mikor az a sok gazda jelzett vissza, akik ugyanúgy meglátják az ő saját kutyájuk lényét a festményeimen, rajzaimon. Nagyon szerencsés és hálás vagyok, és köszönöm a sok kedves visszajelzést ez úton is!



Using Format