Miért festek ilyen sok kutyát?

Olyan sokan kérdezték már, miért festek kutyákat, ráadásul sokat. Mindig hebegtem ilyenkor valamit, de mint sok fontos dologra csak sokkal később jön rá az ember (Milyen ember?! - kérdeznének vissza pszichodrámán! Ja, szóval én.).

Gyerekkoromban kutyatenyésztő akartam lenni, hogy mindig legyenek körülettem kiskutyák, emberekre nem vágytam, egy hegyi faluba képzeltem magunkat, ahol mindig jó melegen kell öltözni. Felnőtt koromra a hegyekhez és a hideghez való hozzáállásom már egész más dimenziókban mozog, de nem csitult a vágyam, hogy legyen egy kutyám. Mindig vágyakozva néztem, milyen jó annak, akinek van egy négylábúja, jókat sétálnak, otthon bohóckodnak, vagy csak úgy elvannak egymás mellett. Sokszor szólítottam le random kutyásokat és dögönyöztem meg a kicsi, nagy, kölyök, idős kutyáikat. Amikor elkészült a 30x30as Oktogon festményem, az volt azonnal a gondolatom, hogy fessek egy kutyát. Persze, megint nagyot álmodtam és vettem egy nagy, 60x80as vásznat. Nekem az a méret óriásinak tűnt, egészen másképp kellett betöltenem a nagy teret. Vártam, vártam, ki legyen velem ott a dobbantón, amikor belelendülünk az ismeretlenbe. És - nincsenek véletlenek - egy agárkához húzott a szívem. Délután volt, a gyerekek aludtak, addig lealapoztam a vásznat. Este, lefekvés után nekiláttam. Festettem, raktam fel a foltjaimat, kentem a vonalakat, flow-élmény. 



Amikor elkészült, le voltam nyűgözve. Megugrottuk. Az agárka meg én. Andris aznap nagyon későn jött haza, már csak a kész képet látta. Ránézett, és azt kérdezte meglepett mosollyal:

- Ezt ki festette?! 

Óriási öröm volt. Festettem még egy csomó kutyát. Aztán Andris egyszer váratlanul megállapította, hogy végül csak kutyatenyésztő lettem. 

Hiányzott valami, lefestettem a vágyaimat, és azok majd három évvel később testet öltöttek Hédike, egy kacskalábú, szelíd vérfarkas személyében. 



Using Format