Nosztalgia

Még két nap. Utána már olyan “Mátyás királyosan” leszek velük, az enyémek is lesznek a Szemüveges Kutyák, meg nem is. Rendelkezni onnantól nem tudok már a printek felett, Ti is csak addig tudjátok őket megvásárolni

Addig nosztalgiázom kicsit… Mikor a Szemüveges Kutyákat festettem még a régi lakásunkban laktunk. Abban a lakásban alig volt helyem festeni, még csak nem is állványon készültek a képek. Volt egy nagy Ikea Hemnes komódunk, felette néhány könyvespolc, nekem mégis tökéletes volt, mert csinálhattam, amit szeretek. A vásznakat le tudtam támasztani, a polcok szépen megtartották. A képen nem látszik, de a gyerekek legójából mindig ragasztottam a képek elé 1-1 darabot, az volt a támaszték, hogy le ne csússzon az éppen készülő darab. 

Egyszer vendégek jöttek hozzánk, éppen a Szemüveges Kutya I. készült el, és az apuka megjegyezte, milyen jó, hogy ilyen érdekes a háttér. Emlékszem, olyan jó volt hallani ezt. Ez a fehér háttér szinte védjegye a képeimnek. Valami egyszerűt szerettem volna, de semmiképp sem unalmasat. Azt éreztem, hogy a keresztül-kasul futó vonalak az egyszerű alapba dinamikát visznek és ahogy megtörik a fényt életre keltik a központi témát. A Szemüveges Kutyák ebben a háttérben keltek életre. Meghökkentőek, mókásak, lazák lettek. Együtt vannak, mégis függetlenek egymástól. Erősek. Öntörvényűek. Így szeretem őket. 

A festményeim közül többnek is érdekesen alakul a sorsa, de az övék kétség kívül az egyik legizgalmasabb. Merci lakásfotóin bejárták a világot, még az IKEA oldalán is ott vannak. Megjelentek magazinokban, kint vannak Pest egyik leghangulatosabb bisztrójában, és egyszer, egészen váratlanul, egy tévés műsorban is felbukkantak. 


Élik az életüket. Éljétek, kis bolondjaim!

Using Format