A szükség szülte karakter

Az első képemet, a Kilimet akrillal festettem, és éppen ebben az időben hozta úgy az élet, hogy összebarátkozhattam nagy kedvencemmel, Osgyányi Sárival. Éppen először jártunk náluk, családostul érkeztünk. Mikor lecuccoltunk az előszobában, két gyönyörű gyermekünk lendületből körbeszaladt a lakáson. Hirtelen lefagytam, mert Sári műteremszobáján is végigrobogott a lányom, ott egy földön elfektetett, kb 1x2méteres, készülő képen. Sok minden lefutott lelki szemeim előtt abban a pár másodpercben, de a lehetséges forgatókönyvek közt nem szerepelt, hogy Sári azonnal a lányomért kezd aggódni, mert valami veszélyes anyaggal volt lekenve a kép, és nehogy az a harisnyán keresztül felszívódjon. Ez a történet mindent elmond kedves barátnőmről, aki egy kis harisnyát hajszárítóval szárítgatva nyugtat engem, hogy semmi baj, könnyen kijavítja a hibát és a lányomnak sem lesz baja (nem szívódott fel semmi, épp csak festékes lett a harisnya, gyorsan fut).

Sárival még nem is ismertük egymást igazán, és a legnagyobb természetességgel hallgatta, hogy festőnek készülök - egyetlen megfestett kép után -, és nagyon kedvesen javasolta, hogy akril helyett próbáljam ki az olajfestéket, mert az többszáz éve bizonyított, és az akril viselkedéséről hasonló tapasztalatok nincsenek. Így kaptam tőle életem első festőleckéjét, és azóta is nagyon sok segítséget, támogatást, bátorítást. Csak olajjal festek azóta is, szeretem a tömörségét, az alakíthatóságát. Mivel nem tudom, hogyan kell egy csomó mindent “hivatalosan” csinálni, a legtöbb dolgot kitaláltam a magam módján. Például fel sem merült bennem, hogy a festéket higítani kellene. Aki látta már közelről eredeti festményemet, vagy akár printemet, jól látja rajta a festék sűrű textúráját. Nagyon szeretem ezt a vastagságot, ami lehet nem lenne, ha tudnám a higítás trükkjét.


 A képeimen mindig egy téma van fókuszban, a fehér háttérben. Miért? Egy kisgyerekes anyukának az idő nagy kincs. Azt hamar észrevettem, hogy a vastagon felkent olajfesték pár nap alatt annyira ragacsossá válik, hogy már nem tudok vele szépen dolgozni. Ki kellett hát találnom, mit csináljak, hogy akár több nap szünettel is tudjak festeni. A fehér háttér nagyon vonzott, az egymást keresztező vonalak olyan szépen szórják a fényt, úgy érzem, különleges mélységet adnak a képeknek, ugyanakkor letisztultságot. Innentől a fókuszban lévő témát már csak részekre kellett bontanom, és lépésenként haladni. Így bújt elő C3PO is annak idején a vászonból!


Azt, hogy nem tanultam festeni, kezdetben egyértelműen hátránynak éreztem, de ma már nem bánom. Lehet - sőt biztos -, hogy a technikám sokkal jobb lenne, sokkal ügyesebb is lehetnék, de az is lehet, hogy épp az a markáns karakter nem alakult volna ki, ami a képeimet annyira jellemzi, amitől ők igazán az enyémek.


Using Format